- Pssssz – szólt a 79-es troli, miközben kinyitotta leghátsó harmonikaajtaját. Idős néni kapaszkodott fel a meredek lépcsőn, evvel ötre növelve a hétköznap délelőtti utasok számát. – Szent István park – tette hozzá a troli valamivel emberibb hangon.
Keleti Buda feleszmélt, fürgén talpra ugrott, és a nénit ügyesen kikerülve még épp időben hagyta el a járművet, mielőtt az ajtó sziszegve visszacsukódott volna. Az igazat megvallva, mehetett volna még egy megállót, de szívesen sétált a park mellett, és úgy érezte, szüksége lesz arra a plusz néhány percre, hogy véglegesítse a fejében megfogalmazódó epésséget. „Szarvas úr nem érzi rosszul magát.... Szarvas úrnak nem kellemetlen... Szarvas urat nem furdalja a lelkiismeret...” Igyekezett megtalálni a megfelelő tónust, és a szinonimák közti csemegézés nála amúgy is szakmai ártalom volt.
A Balzac utca sarkán egy asszony galambokat etetett. „Most biztos azt, hiszi, olyan jóságos, mint Assisi Szent Ferenc, gondoltam, és roppantul gyűlöltem érte.” Keleti elmosolyodott, amikor eszébe jutott ez a mondat, egyik kedvenc Szerb Antal idézete. Balzac, olvasta le az utcatáblát. Honoré, folytatta magában, akkoriban megbecsülték az írástudó embert. Aztán elhessegette magától ezt a romantikus gondolatot.
Majd azon tűnődött el, vajon véletlenül jutott-e eszébe ez a Szerb Antal idézet a galambokat etető asszonyról. Hiszen ezt Bátky János narrációjában olvassuk, Keleti pedig épp erről a kitalált úrról elnevezett Bátky kiadóhoz ballagott a Pozsonyi úton. „Szarvas úrnak nem zsenánt ilyen helyzetbe hozni... Nem érzi kínosnak Szarvas úr, hogy”
A címre érkezve keresgélés nélkül megnyomta a kaputelefon megfelelő gombját. Az elmúlt két évben elég sokszor nyomta már meg ahhoz, hogy szinte oda se kelljen néznie.
- Tessék – szólt egy megállapíthatatlan nemű és korú hang.
- Jó napot kívánok, Keleti Buda vagyok – beszélt a kis rácsba, amit a mikrofonnak vélt. – Rozikához jöttem.
- Nyitom.
Keleti gyalog ment fel a másodikra, ahol a kiadó bérelt magának irodát. Az ajtót már résnyire nyitva találta, belépett, és egyenesen Rozika szobájába ment.
- Csókolom – mondta Keleti, bár Rozika jóval fiatalabb volt nála, huszonöt ha lehetett, de egyikük sem ajánlotta még fel a tegeződést a másik számára.
- Üdvözlöm – válaszolta kedves mosollyal Rozika. – Miben tudok segíteni?
- Keleti Buda vagyok – biccentett Keleti, sokadszorra mutatkozva be ebben az irodában. – Fordítói tiszteletdíj ügyében...
- Ja, igen, emlékszem – felelte Rozika. – Mit is fordított?
- Viaszkos szárnyakon. Francia kortárs. Húsz hónapja adtam le a kéziratot, és még nem kaptam egy fillér honoráriumot sem.
- Ühm. Számlát már állított ki?
- Igen, azt tizennégy hónapja – mondta Keleti, és szemével a könyvekkel teli polcokat pásztázta. – Hat hónapig azt mondták, úgysem tudnak fizetni. Csak akkor állítottam ki számlát, amikor azt ígérték, hogy lesz pénz is. De nem lett.
- Értem – bólintott Rozika. – Utánanézek – mondta, és kiemelt egy irattartó dossziét az asztala melletti szekrényből. – Megvan a számla – mondta némi lapozgatás után.
- Meg szokott lenni – nyugtázta az állítást Keleti. – Két-három havonta eljövök, a számla eddig még mindig megvolt.
- Hát, hát – dobolt ujjaival a nyitott dosszién Rozika. – Beszélni fogok Szarvas úrral, hogy nagyon esedékes lenne már a fizetés.
Keleti felsóhajtott. Ezt a választ eddig is mindig megkapta. Az elmúlt pár alkalommal még azt is elpanaszolta Rozikának, hogy a kiállított számla után az adót már befizette, és hogy a könyv még meg sem jelent, tehát a munkája gyümölcsében sem gyönyörködhetett. Arról már nem számolt be, hogy egy ügyvéd barátja felajánlotta neki a segítségét, de Keleti nem élt a lehetőséggel. Barátiatlan lépésnek tartotta volna, a literátus emberek tartsanak össze. Ráadásul gyanította, hogy ha ilyen eszközhöz folyamodna, Szarvas úr soha nem jelentetné meg a könyvet, az ő fordításában legalábbis biztosan nem. És ha választania kellett volna aközött, hogy megkapja pénzét, de munkája kárba vész, vagy hogy a regény megjelenik, de a tiszteletdíjból egy fillért sem lát, gondolkodás nélkül az utóbbit választja. Egyetlen jelentéktelen dolgot tehetett: bojkottálta a kiadót. Ő maga soha nem adott pénzt a Bátky kiadó könyveiért.
Tulajdonképpen ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy elszavalja azt a pár mondatot, amit az úton a kiadó felé gyakorolt, „Szarvas úr nem szégyelli magát, amiért ilyen helyzetbe hoz másokat? Lefordítottam egy háromszáz oldalas regényt a fiók számára, és még negyvenezer forintomba is került a móka. Én nagyon kellemetlenül érezném magam a helyében.”
- Tulajdonképpen miért nem fizet Szarvas úr? – kérdezte ehelyett. – Az első évben mindig szezonális okokra hivatkoztak. Karácsony előtt nincs pénz, mert sok új cím jelenik meg. Utána meg még nem folyt be a boltokból. Aztán a húsvét közeleg. De most már tettünk két teljes kört a Nap körül, minden évszakot kipróbáltunk, és egyik sem bizonyult alkalmasnak a fizetésre.
- Hát, tudja, arról van szó, hogy nekünk is folyton tartoznak – magyarázta Rozika. – A terjesztő bizományba veszi át a könyveket, és nem siet átutalni a befolyt összegeket.
Keleti nem nézett beszélgetőtársa szemébe. A szobában sorakozó könyvek gerincein álló címeket böngészte vágyakozva. Ezek voltak azok a címek, amiket a bojkott miatt megtagadott magától.
- A terjesztők meg arra panaszkodnak, hogy egyre kevesebb könyv fogy – tette hozzá Rozika.
Eltartott egy pár másodpercig, mire Keleti tudatáig jutottak ezek a szavak, mire felfogta jelentőségüket. De amikor ez megtörtént, ráébredt, mennyire megtévedt stratégia volt bojkottálni a kiadót. Hiszen a szavak piacának ő éppúgy fogyasztója, mint termelője. Ha ő nem vásárol, miből is fizetnének neki? Továbbszőve a gondolatot rájött, hogy teljesen feleslegesen vonják be a pénzt az egyenletbe. Cserekereskedelem. Ő szöveget szállít, és más szöveget, szövegeket kap cserébe.
- Fizettek már természetben? – kérdezte Keleti, majd mikor látta, hogy Rozika ijedten összerezzen, gyorsan hozzátette: - Könyvben.
- Még nem – felelte Rozika -, de szerintem Szarvas úr szívesen venne egy ilyen megoldást. Levásárolná a tiszteletdíjat a boltunkban?
- Le – mondta Keleti, és kihúzta magát. Büszke volt, amiért láncszem lehetett egy ilyen nagyszerű rendszerben.
Néhány perccel később már ismét a Pozsonyi úton sétált a Jászai Mari tér felé. Úgy saccolta, százötven-kétszáz új könyvre tesz szert. Jókedvében fütyörészni kezdett, és hazafelé útba ejtett egy bútorboltot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.