Geronimo - Műfordító blog

Egy svéd kriminek a végén az ügy megoldása után a rendőrök pakolnak össze ideiglenes irodájukban. Az egyik szobán egy echte svéd és egy dél-amerikai származású svéd rendőr osztozott. Megbeszélik, milyen jó, hogy mégsem megy rá az egész nyaruk erre az ügyre, már éppen elég volt, és kedélyeskednek egy kicsit, felemlegetve a közös kávézásokat. A viccelődésüknek a fekete szó az alapja, fekete a kávé, fekete a dél-amerikai haja stb. 

Ezt írtam. 

- És fizettél a feketének egy feketét. 

- Ja, és meguntam, hogy mindig itt legyek. 

A szerkesztő szóvá tette, hogy ennek semmi értelme. Mondtam, ez utalás a KFT Afrika c. számára. Átíratta. Svéd rendőrök ne idézgessenek KFT-t. 

Persze valódi szépirodalom esetében én sem játszanám meg, itt nekem belefért volna. (De azt is értem, hogy az 1980 után született olvasókra is tekintettel kell lenni.)

A nyáron egy amerikai ifjúsági regényt fordítottam, amelynek sajátossága, hogy Új-Mexikóban játszódik, és ezért aztán a latin-amerikai kultúra és a spanyol eredetű argó folyamatosan megoldásokért kiált. A párbeszédekbe rendszeresen keverednek spanyol szavak, főleg káromkodások, és természetesen a helyi kulináris ínyencségek spanyolul vannak megnevezve. 

Mit lehet itt tenni? Ha azt az elvet követjük, hogy a spanyol szavakat meghagyjuk spanyolnak, akkor a magyar olvasó csak pislog. Ha kigyomláljuk a spanyolt, akkor meg elveszítünk egy réteget a regényből, nem dörgöli a szöveg minden oldalon az orrunk alá, hogy ez egy etnikailag kevert közösség. 

Köztes megoldásként a spanyol származású szleng kifejezéseket magyarra fordítottam, nem törődve vele, hogy így veszít a zamatából. A címben szereplő maricón pl. nagyjából a köcsögnek felel meg. Az ételneveket - például a gyakran emlegetett sopaipillát - meghagytam spanyolul, így még a szokásos szerencsétlenkedést is megúsztam, amikor a műfordító magyarul nem létező ételeket próbál elnevezni. 

Elkövettem egy merész dolgot is. A városi vagányokat a cholo, barátnőiket a chola szóval illeti a regény. Ezek azok, akik tetováltan, atlétatrikóban, fejkendővel furikáznak a tuningolt autóikkal. Úgy döntöttem, hogy ezek magyarul macsók és macák lesznek. Nem tudtam ellenállni, a macsó spanyol szó, és a maca majdnem olyan, mintha a nőnemű megfelelője lenne. A könyv még nem jelent meg, kíváncsi vagyok, a szerkesztő vajon jóváhagyja-e.

Egyszer a szememre vetették, hogy egy regényen belül következetlen vagyok szerb nevek írásmódjával kapcsolatban. Nem tehettem róla. A regényben szerb származású svédek szerepeltek, akik latin betűvel írták a nevüket, nem írhattam át az -ic végződést -ics végződésre. Viszont ha megemlítettek egy szerb történelmi személyiséget vagy művészt, akik életük végéig cirill betűkkel írták a nevüket, ott mi mást tehettem volna, mint hogy a magyar helyesírást alkalmazom.

Idén ismét sajátos problémába botlottam. Svéd memoár, görög származású szerző, a svéd könyv címlapján Parisoula Lampsos szerepel. Először meghagytam így, hiszen ő már svéd állampolgár. Ellenben egyre furcsábban festett, hogy mivel az élete nagyrészt görög illetve arab nyelvű államokban telt, minden más szereplőnek magyarosan írom a nevét. Egy szerencsés véletlen mentett meg a dilemmától: A hölgy Svédországban a Maria Lampsos nevet vette fel, azaz ő maga soha nem írta latin betűkkel a Parisoulát. Így lett Pariszula. És ha minden jól megy, a könyv borítóján is így fog megjelenni.

A történelmi regényben, amit éppen fordítok, egy lengyel antropológus Új-Guinea környékén kutat, és a lakosok társadalmát, kultúráját, szokásait vizsgálja, hogy könyvet írjon róluk. A megfigyeléseit maga a regény is tartalmazza.

Sajnos a szigetlakók bonyolult cserekereskedelmi rendszerét, úgy hívják: kula. A regénybeli antropológus egy létező személyből lett gyúrva, az illetőnek jelentek meg magyarul írásai, és azokban is kulának hívják a rendszert.

Egy ilyen szót kerül az ember, ha kerülhető, azaz csak egyszer-kétszer fordul elő, és nincs nagy jelentősége. De ebben a szövegben nagyon is van. Ráadásul mindenféle összetételekben előfordul, úgy is mint, kula-kör, kula-szertartás, stb. Mit van mit tenni, az ember leírja, és reméli, hogy az infantilis olvasók sem zökkennek ki nagyon a szépirodalmi élményből.

70-es évek, Bejrút.

Azt írja a szerző: "Autóval általában el lehetett jutni egy határig, de az autóbombák veszélye miatt a különböző zónák közötti néhány száz métert ajánlatos volt inkább gyalogszerrel megtenni."

Az autóbombát ugyebár az autóba szerelik, ott robban, függetlenül attól, hogy az ember épp a senkiföldjén van-e. Alighanem a harckocsi-elhárító aknára gondolt.

Azt írja a szerző, hogy a "kereszténység a szeplőtelen fogantatás dogmájára épül". Persze ezt svédül írja, és nekem tisztem lefordítani.

Csakhogy feltehetően nem a szeplőtelen fogantatásra gondolt. A legtöbb ember a szeplőtelen fogantatás alatt Jézus fogantatását érti Mária méhében - tévesen. A szeplőtelen fogantatás dogmája azonban Mária fogantatására vonatkozik Anna méhében. Szokásos dilemma: ki kell-e javítani a szerzői bakit.

Jelen esetben nem tipródtam sokat: Mivel nem kívánok hozzájárulni a fogalomzavar további megerősödéséhez, "szűzi fogantatás" lesz belőle.

Virtuális vendégünk Elekes Dóra, műfordító.

Egy interjú vele:

 http://prae.hu/prae/forum.php?menu_id=30&tid=25596

És egy általa:

 http://www.meseutca.hu/site/index.php?l=31&text_index=2481

Gyakori probléma: mit tegyen az ember egy olyan tárggyal, fogalommal, ami a célnyelven nem nagyon létezik. És a lábjegyezetelés a szépirodalomban kiment a divatból. Nyilván sok mindentől függ. Mennyire fontos, hogy pontosak legyünk? Ha angol gyerekek társasjátékot játszanak, a játék meg van nevezve, ott közhely, itt ismeretlen, akkor nyugodtan válasszunk valami hasonló jellegű játékot helyette. Persze körültekintően, mert lehet, hogy a játéknak szimbólikus jelentősége van/lesz a történetben.

Az egyik terület, ahol rendszeresen fel van adva a lecke, az a gasztronómia. Sok műfordító kedvence, amikor a narrátor felsorolja, milyen nyalánkságokat lehetett kapni a sarki boltban gyerekkorában. Fantázianevek, itthon soha nem látott édességek, de az ottani olvasók számára nagyjából annyira ismertek, mint nekünk a Túró Rudi, a törökcsemege, a Tibi csoki stb. De mégsem fordíthatjuk Tibi csokinak, mert túlságosan kilógna a lóláb.

Amiről most ez eszembe jutott, az az iraki témájú könyv, amit fordítok, és sokszor előfordul benne a tabbouleh szó. Számomra ismeretlen volt, de úgy tűnik, jelen van a magyarországi kínálatban és szókincsben, közel-keleti petrezselyemsaláta. Még magyar nyelvű hitvitákat is találtam, amik arról szólnak, hogy a tabulé sok petrezselyem kevés bulgurral, vagy sok bulgur kevés petrezselyemmel (az előbbi látszik a befutónak).

Azért mégsem annyira ismert, mint a kuszkusz, a kebab, vagy a baklava (ez utóbbit a Word helyesírás-ellenőrzője aláhúzza, és a bakláva összetett szót javasolja helyette). És úgy tűnik, a tabbouleh és tabulé írásmódok párhuzamosan élnek, és fej fej mellett haladnak. Én az utóbbi mellett teszem le a garast, akkor jobban úgy tűnik, hogy megdolgoztam a pénzemért. (Annak ellenére, hogy az előbbiért 6,75 forintot kapnék, az utóbbiért meg csak 4,50-et. Plusz áfa.)

Ilyenkor szerintem megengedhető az első előfordulásnál a mondaton belül megmagyarázni a szót, akkor is, ha az eredetiben magától értetődőnek veszik. "...petrezselyemsalátát, arab nevén tabulét ettünk..." Érdekes, hogy a svéd szerző a baklavát megmagyarázza, ezt meg nem.

Éppen egy Svédországban élő görög nő emlékiratait fordítom. Aki álltása szerint 30 éven át Szaddam Huszein szeretője volt. Bár ezt a szót ő maga nem szereti, mert a kapcsolatukat nem írja le kellő árnyaltsággal.

Leírtam a következő két mondatot.

"Az izgalom csábított el. Szaddam Huszein mássága."

Ugye ez így ma már magyarul azt jelentené, hogy Szaddam Huszein homokos volt? Nem maradhat így.

Jelenlegi munkámban rengeteg félbehagyott mondat van. A szereplők egymás szavába vágnak, vagy a beszélőnek mondat közepén eszébe jut valami, és elnémul. Ezek a mondatok aztán később sem fejeződnek be. Megkezdett mondatokat szinte lehetetlen pontosan fordítani a befejezés ismerete nélkül, mindenképpen csalni kell. Az eredeti nyelv svéd, de angolul fogom szemléltetni, mire gondolok.

Városokban játszódó regények esetén a szerző gyakran szereti pontosan meghatározni, hogy egy adott jelenet hol történik, a szereplő hol lakik, hol dolgozik, merre halad. Néha az az érzésem, hogy a Stockholmban játszódó regényekre ez hatványozottan igaz, de talán csak azért érzem így, mert minden közterület neve egy fordítói dilemma.

Itt következik a Geronimo blog első vendégbejegyzése. A szerző: Mesterházi Márton.

A földrajzi neveket lefordítjuk, amennyiben van magyar nevük. Ha a fordítandó szövegben Vienna, Florance vagy Venice szerepel, nincs kérdés, Bécs, Firenze vagy Velence lesz belőle. Tegnap azonban egy olyan esettel találkoztam, amin tipródni kezdtem.

Szegény izgága vén bolond, nyugodj. Különbnek véltelek.

Még valamikor a 90-es években indultam egy novellafordítási pályázaton. Egy adott amerikai novellát kellett mindenkinek magyarítani. A zsűrit nem irigyeltem, mert egyrészt értem én, hogy ha mindenki ugyanazt a szöveget fordítja, akkor könnyebb az összehasonlítás, de ugyanazt a novellát közel százszor elolvasni más-más fordításban…

Arthur Miller Jelenlét című elbeszéléskötetének utolsó, azonos című novellája az Atlanti-óceán homokos, dűnés partján játszódik, és kétszer szó esik mellékesen egy növényről, amit a szerző a „speargrass” névvel illet. A szó tükörfordításban lándzsafű, és létezik is magyarul ilyen növény, de persze egy ekkora csapdába nem szabad belesétálni. Ki kell deríteni, milyen növényfajra gondolhatott a szerző.

Két olyan nyelvből fordítok, amelyben nincs tegeződés-magázódás. Nem szerencsés ezt úgy megfogalmazni, hogy mindenkit tegeznek, egyszerűen ez a grammatikai fogalom kikopott a nyelvből. Az angolból nagyon régen, a svédből pár évtizede. Ilyenkor a magyarra fordító feladata eldönteni, hogy az adott szereplők magázódnak vagy tegeződnek. Ma már az a régi ökölszabály nem működik, hogy ha keresztnevükön szólítják egymást, akkor tegeződnek, mert egyre elterjedtebb a keresztnéven szólítás olyan szituációkban is, amelyben magyarul a tegeződés furcsa lenne. Például egy vetélkedő műsorban a műsorvezető általában keresztnevükön szólítja a játékosokat (Angliában is, itthon is), de biztos nem tegezi le őket.

A minap említett Montecoréban található egy néhány oldalas szakasz, amelyben az arab származású főhősök egy füzetbe összeírják megfigyeléseiket a svéd nyelvről. Ők ezeket nyelvi szabályoknak hívják, valójában a nagy része egy idiómagyűjtemény. Például azt állítják, hogy a svédek imádják a madarakat, és összeírnak egy tucat madaras kifejezést. Majd, hogy imádják a fákat, és összeírnak egy csokor fákkal kapcsolatos szólást, metaforát.

Ha valaki megkérdezné, melyik a legkedvesebb fordításom, akkor a kötelező mindegyiket-másért-szereti-az-ember kör után bevallanám, hogy a Montecore, Jonas Hassen Khemiri svéd író klaviatúrájából.

PP: Jonathan Raban, Csonttollúak. Mit mondtál, mi is az eredeti címe?

Szándékosan nem írok szerzőt, címet, mert nem akarom, hogy kideríthető legyen az érintettek kiléte. Nem mai sztori.

Megkaptam a kiadótól egy tördelt levonatot. Ilyenkor a fordító még egyszer átolvassa a szöveget, belejavítgat, de tartalmi változtatást már nem illik eszközölni. Helyesírás, központozás, elválasztás, esetleg szórend. Ezeket persze a korrektor is kiszúrja, a fordító inkább csak több szem többet lát alapon fésüli át a szöveget.

A szóban forgó regény nyomdakész levonatában azonban furcsaságokat találtam. A legfurcsább a magánhangzóharmónia időnkénti felrúgása volt, pl. felsétáltam a hegyra. Javítottam, és nem nagyon értettem, miért írtam le ilyet annak idején, és miért nem vettem észre korábban. Aztán jött az udvaron lévő "szeméthegy". Pedig egyértelműen szemétdombról volt szó. Javítottam. Akkor világosodtam meg, amikor a narrátor azt írta, hogy "belevéstem a nevem a pahegya". Valaki a szerkesztés valamelyik fázisában az összes "domb"-ot "hegy"-re cserélte, és ehhez a Word "összes cseréje" funkcióját használta.

Ha minden jól megy, hétfőn 11-kor a Klub Rádióban beszélgetek a Lökonómia című könyvről (írta Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner). Kellemesen meglepett a megkeresés, mert nem a közelmúltban jelent meg, 2007-es könyvről van szó. Eddig ez az egyetlen ismeretterjesztő fordításom.

Az egyik fejezetben azt járják körül, mennyire hat az ember személyiségére, pályájára, sorsára a neve. Például, ha beszédes neve van. Írnak egy fiatal lányról, akit Temptress-nek hívtak (csábító), és már a hatóságok foglalkoztak a promiszkuitásával. Amikor az anyját kérdezték, miért pont ezt a nevet adta a gyereknek, azt felelte, hogy egy színésznőről akarta elnevezni, csak elrontotta. A színésznőt valójában Tempesttnek hívták.

Ha valakit az érdekel, hogy hova akarnak kilyukadni a szerzők, az a könyvet olvassa el, én most ezt fordítói szempontból kívántam felidézni. Ugyanis a Temptress semmit nem mond a magyar olvasónak, ugyanakkor tulajdonneveket nem szokás (manapság) lefordítani.

Úgy döntöttem (ha nem is fenntartások nélkül), hogy magyarítom a neveket is. Temptress-t átneveztem Kurtizánnak, a színésznőt Kurzannak. A szerkesztő nem értett egyet a koncepcióval. Minden nevet visszaírt az eredetire, és zárójelbe tette a magyar jelentését. Én is fontolgattam ezt a megoldást, de úgy véltem, ez a fordító részéről megfutamodás lenne a kihívás elől.

Hjalmar Söderberg Doktor Glas című naplóregényét fordítottam, és az egyik jelenetben a címszereplő orvost éjszaka beteghez hívják. Az orvos kimegy, áthalad pár helyiségen, és az egyiket egy "atenienn" nevű bútoron álló lámpás világítja meg. Milyen bútor lehet az atenienn?

A neve annyit jelent, hogy "athéni", de ez sokat nem segít, magyarul nincs ilyen nevű bútor. Szótár, bútorkatalógus, képkereső... nem segít. Persze, az világos, hogy valami polcos szekrényről van szó, de nem vitrin, nem tálaló. Mit lehet ilyenkor tenni? Sok mindent, de például elő lehet venni egy másik nyelvű fordítást, hátha ad valami támpontot. Az angol változat a birtokomban volt (szerintem kizárólag ilyen végső puskázásokra szabad használni), fellapoztam. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Az angol fordító azt írta, hogy "a lamp on a whatnot". Azaz lámpa egy micsodán. Kicsit irigyeltem a merészségéért. Ő sem tudta, mi az az atenienn, és azt írta rá, hogy "micsoda", mintha a narrátor sem lett volna tisztában a tárgy nevével.

Aztán valahogy befészkelte magát agyamba a kétely. Lehet-e, hogy a whatnot jelent valami mást. Fellapoztam. És elképedtem. A whatnot angolul egy bútor, amin mindenféle mütyüröket tartottak, innen a neve.

A magyar szövegben végül stelázsi áll, de ez már mellékes.

Hamarosan leadom John Ajvide Lindqvist új regényének magyar változatát. Arról szól, hogy Stockholmban egy adott napon életre kelnek a két hónapnál nem régebbi hullák. És hogyan reagál minderre a társadalom, a kormány, az érintett családok, a nem érintett családok, a hívők, stb.

A címmel kínlódom még. "Hanteringen av odöda", azaz "Élőholtak kezelése". Ez magyarul elég ócska cím. A spanyolok kibújtak a kérdés alól, ott "Nyugodjanak békében" a címe, amiből pont a műfajra nem utal semmi.

Még agyalok.